Második esély

Idegesen szorongattam izzadó kezeim között a kottapapírt, várva, hogy az előttem lévő személy befejezze a játékot.
 Mi a francért kellett nekem elvállalnom ezt a fellépést? Most otthon szürcsölgethetném a mézeskalácsos teámat egy pokróc és egy könyv társaságában.
10 évesen kezdtem el zongorázni, szóval bő hét éve tanulom. Az iskolánk szervezett egy  karácsonyi koncertet amire engem is meghívtak mint előadót.  Amikor elfogadtam a felkérést egy plusz ötös  reményében nem gondoltam, hogy ilyen sok ember lesz.
Kikukkantva kezdtem el számolgatni az embereket, de már az elején összegabalyodtam.
- Most komolyan mennyien vannak ezek, kétszázan?! Vagy  talán háromszázan?  motyogtam magamban.
- A következő előadó Yoo Kihyun- amint meghallottam  a nevem, tudtam hogy itt az idő.

Úgy éreztem mindjárt elájulok, valahogy soha nem voltam jó a közönség előtti szereplésben. Nyugodtságot erőltetve magamra sétáltam fel  a színpadra, majd meghajoltam. Amint tekintetem a közönségre vezettem,  furcsa érzés fogott el.. Nem is véletlenül, hisz  a sorokban, annak  pont a közepén nem is akárki ült. Amint tekintetünk találkozott,mintha áram ütött volna,  állt meg az idő számomra. Kicsit idősebb lett és  jóképűbb is, márha ez lehetséges. Ott ült, b arna íriszeivel csak engem figyelve, mire a lélegzetem is elállt, és tényleg úgy éreztem, hogy ott fogom kidobni a taccsot. Hogy a francba került ide?!


"Szemeztünk" egy ideig, viszont amikor már kezdett kínos lenni a csend odasétáltam a zongorához, és belekezdtem az első darabba. Az agyam pörgött, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy szinte éget a tekintetével. Párszor el is rontottam, mire sikerült átadnom magam a zenének. Miután végeztem a részemmel, meghajolva sétáltam le a színpadról, torkomban dobogó szívvel. Még mindig nem hiszem el hogy itt volt.

Emlékszem még, amikor sokkal oldottabb volt a kapcsolatunk. Mindig együtt játszottunk, biciklizünk, nevetgéltünk és futkároztunk. Sok évet töltöttünk együtt. Ez volt talán amikor harmadikos voltam.
Egy évfolyammal  felettem járt. Sokszor átjött, hogy segítsen tanulni, vagy csak ne unatkozzak ha anyáék nem voltak otthon.  Számomra ő volt az akire felnéztem, és aki megvédett ha a nagyok bántani akartak..A legjobb és legféltettebb barátom volt.


 Ahogy telt az idő  elkezdtem furcsa érzéseket tápláni iránta. Meg akartam csókolni, érinteni.. de ő is fiú volt mint én, ez pedig nem volt normális. Megijedtem saját magamtól, az érzéseimtől, és kerülni kezdtem. Amikor köszönt vagy integetett csak elfordítottam a fejem, ha pedig beszélni próbált hozzám egyszerűen elfutottam. Nem bírtam ránézni, vagy beszélni hozzá, féltem a saját érzéseimtől, és attól hogy eltaszít magától, ha kiderül. Ezért én taszítottam el magamtól.

Az évek teltek, és már nem is beszéltünk, azonban én soha nem felejtettem el egy másodpercre sem. Valójában nem telt el úgy nap hogy nem gondoltam volna rá és arra, hogy mi lett volna, ha mindent másként csinálok.
Ha nem szeretek bele és nem taszítom el magamtól,  még mindig.. még mindig barátok lehetnénk úgy, mint régen-
 Bár ezen már felesleges rágódni, elvégre ami megtörtént már elmúlt, nem tudom megváltoztatni, hiába bánom.

Lépteim a nagy üvegajtó felé vezettek, hogy a friss levegő kitisztíthassa a fejem. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Vajon még mindig úgy érzek iránta? Akárhogy is,  lehet hogy neki ez semmit nem jelentett, de nekem...
Bocsnánatot akarok kérni tőle. Hogy végre lezárhassam ezt, egyszer és mindenkorra.


Amint a tömeg kiáramlott az ajtón megláttam magas alakját, amint épp szállna be egy taxiba, azonban mintha testem nem én uraltam volna kiáltottam utánna.
- ChangKyun!-
 Hangom hallatára megfordult , majd egy pillantara száját eltátva meredt rám, de nem kellett sok hogy újra rendezze arcvonásait és közömbös arckifejezéssel rejtse el  érzéseit.

- Nocsak azt hittem elment a hangod, mégis tudsz beszélni?- kérdezte gyúnyolódva, éles hangnemmel.
 Igen én csak.. beszélni szerettem volna veled..- képtelen voltam szemébe nézni,  részben a bűntudattól, részben számomra ismeretlen okokból.
- Ohh milyen hirtelen - bár nem látom, de biztos vagyok benne hogy ugyanaz a fájdalmas mosoly vírít az arcán, mint régen- és ugyan mi mondanivalód van ennyi idő után?-

-Figyelj én.. sajnálom, én csak- folytattam volna magyarázkodásom, azonban félbeszakított-
- Ugyan mit?!- kérdezte ingerülten - És nézz már rám, az istenért!- ekkor tétovázva lassan vezettem rá a tekintetem- Semmi közünk nincs egymáshoz! Te voltál, aki minden magyarázat nélkül megszakította velem  a  kapcsolatot!  Lett egyre hangosabb, miközben a szemében a harag és a csalódottság kettős egyvelege szikrázott. - Ha ennyire le se szartál engem több éven keresztül, akkor mégis mi változott?!- mikor felemelte a hangját összerezzentem, de tudtam, hogy igaza van.

- Én nem akartalak.. kerülni- rám kapta villámló tekintetét, majd mintha próbálná nyugtatni magát fújta ki lassan a levegőt .- Kérlek adj egy esélyt hogy elmagyarázzam!-  kérleltem, bár fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Gyanakvóan nézett rám, majd a "már úgy is mindegy" alapon bólintott.
- Két percet kapsz- Szavai hallatára megállt bennem az ütő. Ezek szerint el kéne mondanom mindent?
 Erre képtelen vagyok- gondoltam magamban, és már futottam volna el messzire, hogy  otthon a sarokban kisírhassam magam, amikor eszembe jutott, hogy régebben is ezt tettem.

Mindig csak elfutottam, soha nem bíztam magamban, vagy vállaltam fel az érzéseimet. Még át sem gondoltam azt amit éppen tenni készültem, egyszerűen megragadtam a gallérjánál fogva és egy ügyetlen puszit nyomtam ajkaira.


 Szemeimet csík alakúra préseltem, majd lassan nyitottam ki egyiket, majd a másikat, mire ledöbbent, valójában lefagyott arca tárult elém. Amint visszatért a kábulatából rám nézett, és tekintetében láttam, hogy annyira se érti a dolgokat, mint eddig. Teljes a káosz, szép munka Kihyun!
Hosszú másodpercekig bámultunk egymásra, mire ő megköszörülve a torkát fordította  el fejét.
Most komolyan elpirult?
- Úgy érzem sok mesélnivalód van- eléggé meglepődtem amikor megszólalt már viszonylag nyugodt hangnemén -szerintem nem itt kéne mindezt megbeszélnünk.

Ezzel egy cetlit nyomott  a kezembe amin egy cím és egy időpont állt.
- Holnap. Ne késs!- vettett rám egy utolsó pillantást, majd beszállt a taxiba.
Lefagyva álltam az elhajtó kocsi melllett, és próbáltam feldolgozni az előbb történteket.
-  Mekkora egy idióta vagyok! - kiáltottam el magam, de valójában a felhők felett lebegtem legalább 3 méterrel. Kaptam egy második esélyt!

Remény

Remény

 A nap már rég a horizont alá bukott, ezzel sötétséget borítva a kisvárosi gettónegyedre, az otthonomra. Én mindezek ellenére a poros utcákat jártam, nagyon nem akarva hazamenni.

Nem volt okos gondolat idekint ténferegni. Egyrészt a korom miatt - hiszen csupán tíz éves voltam - rengetegszer lehettem volna áldozata egy ilyen rossz környéknek. Megverhettek, akár meg is ölhettek volna.

Bár összetűzésbe sokszor keveredtem a többi gyerekkel, éjszakánként soha nem történt semmi. Ez szinte csodaszámba ment, hiszen itt nem voltak rendőrök, sem olyanok, akik vigyáztak volna rám. Én mégis zsibbasztó nyugodtsággal sétálgattam, a Hold által megvilágított kis sikátorokban. A poros, tisztátalan, alkoholszagú levegő szüntelen mérgezte légutaimat, ám ez fel sem tűnt, hiszen már hozzászoktam.

És hogy miért botorkáltam éjszaka a hangtalan, üres utcákon? Az ok nagyon egyszerű volt:  az édesanyám. Olykor különösen ingerült volt, ittas, és utáltam, ha hazahozta a kuncsaftjait. S ez az egy dolog, amit a legjobban gyűlöltem, néha mégis megtörtént. Igen, anyám prostituált és mindig is az volt.

Ezért sokszor vártam az utcán addig, amíg elalszik. Nem volt kifejezetten rossz ember, elvégre sohasem bántott komolyabban, de nem volt igazán mély, és főleg nem jónak nevezhető a kapcsolatunk. A Holdra pillantva állapítottam meg mivel órám nem volt -, hogy nagyjából hajnali egy lehet.

“Ideje hazamennem. Már biztos alszik” - gondoltam magamban, majd lábfejemet az ellenkező irányba fordítva kezdtem el ütemesen lépkedni, közben valami dallamot dúdolgatva.

Nem sok zenét hallgattam életemben, legtöbbször csak a zajos kocsmákból kiszűrődő ilyen-olyan muzsikákat, viszont ismertem már modernebb számokat is. Ezeket általában az eltulajdonított telefonok lejátszási listáiból kutattam fel, mielőtt szétszedtem volna azokat, hogy olcsón eladásra kínáljam őket.

Néha loptam, elvégre valamiből el kellett tartanom magamat, hacsak nem akartam abból a szemérmetlenül kevés dologból megélni, amit anyám adott nekem. Mivel tudtam, hogy milyen nélkülözni, a gazdag negyed szűk mellékutcáit használtam ki, hogy a kíváncsi szemek elől elrejtőzve vegyem el azt, amire szükségem van, mégpedig azoktól akiknek ez meg sem kottyant. Így  a lelkiismeretem valamelyest tiszta maradt.

A szürke ajtónál megállva nyúltam a lábtörlő alá, hogy megtaláljam a kulcsot, amivel bejuthatok lakásunkba. Az ajtó lassan nyikorogva mozdult, én pedig a fejemet bedugva bizonyosodtam meg arról, hogy biztosan alszik-e a nő, aki életet adott nekem.

A hangos, szinte fülsüketítő horkolást meghallva, topogtam be, lábujjhegyen, szinte hangtalanul, bár a már majdnem szétrohadt padlón ez nem éppen volt a legkönnyebb.

Elbotorkáltam a szobámig, majd az ajtót magamra csukva fújtam ki magam.  A szoba fehér falait a kosz már megnevezhetetlen színűre festette, bár egyszerűen lehetne mondani piszkosfehérnek, talán szürkének. Én mégis utáltam megcímkézni. A szobában egy ágy, és egy kisebb szekrény volt a ruháimnak, mégis ez nekem teljesen megfelelt akkor.

Ruhástól az ágyra dőlve, szemeimet lehunyva hajtottam a fejemet a kemény párnára, hogy kipihenjem a nap fáradalmait.

 Lényegében így tengettem az életemet, egyszerű utcagyerekként, és őszintén nem is hittem benne, hogy elhagyhatom valamikor ezt a földi poklot, egészen egy bizonyos napig.

Szokásomhoz híven akkor is a nap korai sugaraival keltem, ám valami aznap más volt. A szülinapomat ünnepeltem akkor, egyedül. Ezért a legjobb ruháimat felvéve álltam az engem mutató tárgy elé, amin pár karcolás és törésnyom is látható volt a saját tükörképem mellett. Volt egy szokásom. Ezen a napon mindig a kedvenc édességemet ettem, amit a kis sarki boltban lehetett kapni. Nem került sokba, mindössze 1000 won volt az egész, de ezt is meg kellett szereznem valahogy, s anyámtól ezúttal sem kérhettem.

Bevallom nem szerettem lopni, akármennyire is rászorultam, de azzal nyugtattam magam, hogy a gazdag embereknek úgysem okozok semmi maradandó lelki sérülést, maximum egy kis fejfájást.

 Ezért öltöztem ki amennyire csak tudtam, hogy ne szúrjak senkinek szemet rögtön a szomszédos gazdag negyedben. Mivel ismertem az ott elnyúló keskeny utcákat, ahol szinte nem járt senki, könnyűszerrel tudtam lopakodni, a megszerzett áruval gyorsan elmenekülni.

Nem egyszer volt már, hogy üldözni kezdtek - hisz senki nem születik zsebtolvajnak, - de amint a saját negyedünkbe értem, visszafordultak mondván "ez nem ér ennyit". Bíztam benne, hogy legrosszabb esetben ez most is így lesz.

A hajamba túrva konstatáltam, hogy egész elfogadható látványt nyújtok, így az ajtót bezárva magam után, indultam neki a napnak.

Ösztönösen mentem a megszokott irányba, miközben egyre csak azon gondolkoztam, ki lenne a legjobb célpont. Végül egy gyermek mellett döntöttem. Talán kegyetlenül hangzik, de mivel legtöbbjük el van kényeztetve, sír egy kicsit az iphoneja után, aztán kap egy újabbat és jobbat, úgyhogy majd lehet meg is fogja nekem köszönni képzeletben.

A kedvenc mellékutcámhoz érve, látom meg szinte rögtön a tökéletes célpontokat. Pár srác a padon egymás mellett ülve versengenek valami netes játékban, aminek bár semmi értelmét nem láttam, egy pillanatra elgondolkoztam, hogy milyen lenne, ha egy lehetnék közülük. Ha nem egy ilyen szerencsétlen családba születtem volna, ha nem lenne semmi problémám, azon kívül hogy legyőztek egy verekedős játékban.Pont mint a kiszemelt egyénnek.

Sóhajtva motyogott valamit az orra alatt, de felvéve egy vakító vigyort fordult a többiek felé, hogy ő is nézze folyó mérkőzést. És amikor a padra tette saját telefonját, tudtam, hogy eljött az én időm.

A mellékutcából kivágódva próbáltam nem felűnően, de minél gyorsabban a célponthoz közelebb kerülni. Amikor odaértem, habozás nélkül kaptam fel a telefont, egyenletesen sétálva tovább.

Alig léptem párat, egy meglepődött kiáltást hallottam a hátam mögül. Lebuktam. Szívem hevesen kezdett verni, reméltem, ha nem viselkedek gyanúsan akkor…

- Hé te! Állj meg! Te vetted el a telefonom, ugye?! - Az éles szavakra hátrafordultam, magamban azért fohászkova reménytelenül és ostobán, hogy az előbb elhangzottakat ne nekem címezze.

Aznap megtanultam, hogy engem nem nagyon csípnek az égiek.

Amint a reményeim ellenkezője beigazolódni látszott, eszeveszett rohanásba kezdtem, hisz csak haza kell érnem, akkor leakad rólam, úgyis megijed majd a szürke, alkoholbűzös utcáktól.

Miután a tüdőmet is kiköptem a sprintelésben, egy fal mögé lecsúszva reménykedem, hogy feladta már, hisz ő a szokottnál is tovább kergetett. Ennyire hülye lenne? Talán bátorságból tette, akkor minden tiszteletem az övé, mégis most szegénynek az imádott telefonja nélkül kell élnie.

Miután a nem hallottam már a folytonos kiabálását, és kérlelését, hogy álljak meg - amit bársonyos hangja miatt talán tovább is hallgattam volna -, felálltam, hogy  az üzlet felé vegyem az irányt.

Alig tápászkodtam fel, meghallottam magam mögött, -az egy pillanatra áhított hangot-  mire megdermedtem. Nem lehet igaz, miért van még mindig itt?

Elkezdtem volna újra futni, menekülni, viszont a kezemet megragadva rántott a földre, hogy aztán két csuklómat  lefogva nézhessen farkasszemet velem.

- Elég legyen már, az istenért - lihegte miközben minden erejével azon volt, hogy el ne menekülhessek előle, és bármennyire is igyekeztem furcsamód erősebbnek bizonyult nálam.

Beláttam hogy felesleges próbálkoznom, így lassacskán abbahagyva a vergődést, volt időm kicsit jobban is megszemléli üldözőmet.

Hosszú arcán pisze orra ékeskedett, stílusosan beállított fekete haja pedig a futástól szétziláltan meredt szinte minden égtáj felé. Volt valami abban a madnulavágású, mély, csokoládébarna íriszekben, amikben elvesztem pár pillanatra. Bár elkalandozott néha a tekintetem, a futástól kicserepesedett ajkaira, amit nem volt rest folyton benedvesíteni.

- Tudod, nem szép dolog elcsórni más cuccát - villantott rám egy laza félmosolyt, mire majdnem félrenyeltem a saját nyálam.

A kezeimet elengedve ült mellém a földre, ezzel összeporolva a minden bizonnyal méregdrága ruháit. Körülbelül úgy nézhettem rá, mint egy UFO-ra, ezért valamennyire meg is értettem, miért nevetett fel, amikor újfent arcomra pillantott.

- Hoseok vagyok - nyújtotta a kezét bemutatkozásra, én pedig legszívesebben csipkedni kezdtem volna magam, hogy ébredjek fel, mert ilyen elbaszott álmot még nem pipáltam. Minek mutatkozik be, miután elvettem a telefonját? Normális ez?  Vajon futnom kéne?

Megdöbbent arcomat látva másik tenyerével megfogta az enyémet majd kézfogásába irányította azt. Gyengéden megszorította, és megrázta a kezünket, akárcsak abban a néhány filmben, amit az eddigiek során láttam. Viszont azokban a filmekben nem tértek ki arra, hogy lehet valakinek ennyire meleg, és puha keze. Ez a szokatlan gyengédség, ami újfent ért, teljesen lebénított, ezért ha akartam volna se tudtam volna tenni akármit is, vagy esetleg kinyögni egy sziát. Magamban tátogtam, mint egy hal, akit most emeltek ki az óceánból. Ő pedig csak engem figyelve kezdett egetrengető kacarászásba.

 - Bocsi csakh…- ekkor egy mély levegőt vett, próbálva normális ábrázatot erőltetni magára - olyan vicces arcot vágtál az előbb - kezdett el megint kuncogni.

Lassan inhalálva megpróbáltam volna felállni, viszont mintha a piszkos földhöz ragasztottak volna. Meg sem tudtam mozdulni.

Nem tudom mi teszi ezt velem, de van egy olyan sejtésem, hogy Hoseok az oka a pillanatnyi bénulásomnak. Mit kéne tennem? Itt van egy idegen, akit megpróbáltam kirabolni, üldözött, majd letepert, kezet nyújtott és kinevetett. Igen, ez egy teljesen átlagos nap.

- Ehm - hangomat meghallva szörnyedtem el, hiszen rosszabb volt, mint egy öt éves kislányé, ezért torkomat megköszörülve próbáltam nyugalmat erőltetni magamra - Mit… mit szeretnél? - Újabb kacagásba kezdett, és mivel kezdtem megunni, végre összeszedve magam álltam fel, hogy itt hagyjam ezt az idiótát, mert valószínűleg nincs ki a négy kereke. Itt van egy teljesen ismeretlen, sötét városnegyedben, lehet hogy veszélyben, mégis hogy lehet ilyen jó kedve?

Még el sem elindultam, de lépteket hallottam magam mögül. Tudtam, hogy követ. De miért? Biztos a telefonja kell neki, s komolyan megfordult a fejemben, hogyha már ilyen kitartó volt, visszadhatnám neki. Akkor ma nem eszek sütit. Nagy kár.

Egy száznyolcvanfokos fordulatot véve nyomtam a kezébe az említett tárgyat, mire meglepődött arcával találtam magam szemben.

- És most menj! Visszakaptad, szóval húzz el - vettem fel egy lenéző, már-már flegma hangsúlyt, és fordultam volna meg, hogy végleg itt hagyjam a srácot, de közben a kezem után kapott, a még mindig perzselő végtagjával.

- Miért? - Vidám hangja most komolyan csengett, egészen más színt véve fel. Mégis hogyhogy miért? Mit akar ezzel? - Miért loptad el? - Ezzel a mondattal egyidejűleg mutatta fel a készüléket, jelezvén, hogy mire gondolt.

- Mi közöd hozzá? - tiszteletlen hangsúllyal vágtam arcába a szavakat, akármennyire is látszott nálam évekkel idősebbnek.

- Na, figyelj - lépett elém, mostmár halál komoly arcot vágva, - azt is megtehetném, hogy felnyomlak a zsaruknál, hisz úgyis hemzseg tőlük a város, szóval mi lenne, ha követnél, és elmagyaráznál mindent? - Megeresztett egy lágy mosolyt mondandója végére, majd húzni kezdett vissza oda, ahonnan jöttünk.

 Ki akartam tépni a kezem a fogságából, mégis inkább élveztem az égető forróságot, amit bőre árasztott. Mellesleg talán jobb is így, hisz simán oda tudna rángatni a kapitánysághoz.

Az út közben annyira belefeledkeztem a szüntelen bámulásába, hogy szinte észbe sem kaptam, egészen addig, míg egy drágának kinéző cukrászdához nem értünk.

Na, nem! Én ide be nem teszem a lábam! Sejthette, hogy menekülőre akarom fogni, mert rászorított kezemre, s erősen húzva maga után lépett be az ajtón magával rángatva engem is, ahol azonnal megcsapott az édes sütemények kellemesen émelyítő illata.

Ellentmondást nem tűrve ültetett egy sarokban lévő asztalhoz, ezután elment, valószínűleg rendelni valamit.

Végignézve a kis helyiségen, be kellett vallanom, tetszett, amit láttam. Nem volt túl giccses, sem kihívó, egy otthonosan berendezett, apró cukrászda volt, kellemes melegséget árasztó közeggel. Ezt csak tetézték a narancssárgára festett falak, amit néhol fekete tapétával díszítettek, így adva valamilyen karaktert a helyiségnek, míg az asztalon lévő  zsenge virág és a frissen sütött sütemények aromája kellemes egyveleget alkotott.

Ábrándozásom közepén kihúzták előttem a széket, majd egy szelet süteményt, és egy pohár vizet elém téve ült le szembe velem...ő.

- Örülök hogy nem léptél le - ajándékoz meg egy félmosollyal, amitől menekülni támad kedvem, fogalmam sincs, miért.

 Bizonytalanul vizslattam az elém helyezett édességet, remélve hogy nincs benne méreg, vagy bármi, amitől feldobhatom a talpam. - Ne aggódj nem mérgeztem meg. - Már megint! Olvas a fejemben, vagy mi?  - Málnás sajttorta, ez a legfinomabb itt, úgyhogy... remélem szereted - vakarta  meg tarkóját enyhe pír kíséretében. Zavarban van. – Persze, ha nem ízlik kérhetsz mást is... - kezdett elegem lenni a szövegeléséből, úgyhogy a villámmal belevájva a vajpuha piskótába és krémbe, ízleltem meg azt.

Azt mondta sajttorta?

Egyszerűen szétolvadt a számban, és az ízét semmihez nem tudtam hasonlítani. Egy elégedett sóhajtással jeleztem a tetszésemet, majd lapátoltam be az előttem lévő maradék szeletet, ezzel valósznűleg egy kicsit sem szép látványt nyújtva, ő mégis lassan falatozva, és mosolyogva nézte végig mindezt.

Miért bámul? Ez ijesztő. Vagy nem is… inkább szokatlan, ahogy ez az édes íz, és a melegség is, amit a hely, és ő áraszt magából. Mintha egy másik világba csöppentem volna.

Miután az utolsó morzsákat is elnyammogtam, nem tudtam ellenállni a hívogatóan hűs, buborékos víznek, így azzal frissítettem fel a már amúgy is porzó torkomat. Miután befejeztem az étkezést, kérdő tekintettel néztem rá.

Mégis hogyan tovább? Egyáltalán miért hozott ide? A sok cukor megártott nekem, mert csak most tudatosult bennem, hogy valami gazdag gyerekkel ülök egy úgyszintén kurva drága cukrászdában, egy istentelenül finom süti társaságában. Folytattam volna tovább gondoltamenetem, valami nevetséges összeesküvéselméletet kitalálva, hogy miért történik mindez, viszont újfent megzavart.

- Szóval, miért tetted? - Mélyen a szemembe nézve kérdezte. Mégis miért tettem volna? Egyértelmű.

- Kellett a pénz -töröltem volna kezem sötét pulcsimba, ő azonban fejét megcsóválva fogta meg hirtelen a csuklóm, hogy aztán szalvétával törölje le az ott ragadt krémet. Ez a mozdulatsor nem éppen volt rám jó hatással, így hátrahőkölve néztem rá, mire megint nevetni kezdett.

- Mégis mire? És akkor miért nem kértél anyukádtól? - Komoly hangsúlyt vesz fel, majd látom a szemében megcsillanó fájdalmat, amint tudatosul benne a helyzet. Egész gyors a felfogóképessége.

- Igen, jól gondolod - mosolyodtam el ledöbbent arcán, hisz végre én olvashattam a fejében. - Anyukám sajna nem mindig tud, vagy akar pénzt adni - itt vettem egy  mély levegőt, s úgy folytattam mondandómat. - Ahhoz , hogy mire kellett volna, pedig semmi közöd - nézek szúrós tekintettel a szemébe, ezzel egy csöppnyit talán magamra haragítva őt. Ne is gondolja, hogy ilyen könnyen megszédít, egy finom sütemény nem elég hozzá.

- Tudod miben egyeztünk meg?- tett utalást a korábbi fenyegetésére, mire a gyomromban egy apró gombóc talált helyet magának. Sápadt arcomat látva, kezdett el kétségbeesetten nyugtatni. – Nyugi, nem foglak beköpni, csak kérlek, áruld el, miért tetted? - kezdett kérlelni, mire beláttam, hogy egyszerűbb lesz, ha elmondom neki. Nem mintha titok lenne, és így valószínűleg hamarabb is szabadulhatok innen.

- Rendben. Sütit akartam enni - mondtam, majd először ledöbbent, aztán megkönnyebbülés és öröm suhant át az arcán.

- Biztos? – Puhatolózva kérdezve, mintha ellenőrizné, hogy nem akarom-e átverni, bár szerintem azt amúgy is látta volna rajtam, főleg az eddigiek alapján.

- Miért, mégis mit hittél? – Kihívóan néztem szemébe, mire meghökkentségét leplezve kortyolt egyet az előtte lévő hűs vízből.

- Nem is tudom... talán drogokra gondoltam, vagy hasonló cuccokra - nézett rám, én pedig éppen sértődtem volna meg, amikor realizáltam, hogy valószínűleg a helyében én is erre tippeltem volna, ha nem rosszabb dolgokra. Mi lehet ennél rosszabb? Igazából nem is akarom tudni.

- Nem, semmi ilyesmivel nem élek, megnyugodhatsz.

- Örülök. És annak is, hogy teljesíthettem a vágyad - mosolygott rám, mire újfent melegség árasztott el, én pedig nem voltam rest kiüldözni magamból ezt az undorítóan fantasztikus érzést. - De mondd csak... mindig így szerzel sütit? - kérdezte érdeklődve. Mi ez itt, kihallgatás? Mégis be akar vinni a zsarukhoz? Végülis már mindegy...

- Nem, nem szoktam gyakran enni. Egy évben egyszer, pontosabban. - pillantottam rá, amikor valami különös csillogás suhant át íriszein, amit nem tudtam hova tenni.

- Ó, szóval... ilyenkor ?

- Pontosan.

- Mert ma különleges nap van, igaz? – Baszki! Nem terveztem kifecsegni semmit, de valószínűleg rohadtul rájött, hogy miért akartam annyira eszeveszetten azt a nyomorult édességet. - Mire célzol? – Játszottam a tudatlant, hátha nem kell lesajnáló tekintetével találkoznom, hiszen sejtem milyen szokott lenni a gazdag gyerekek szülinapja.

Láttam egy amerikai filmben régebben valami hasonlót, rengeteg ajándékkal, ünneplő családdal, és sok héliumos lufival, meg egy nevetségesen hatalmas, és díszes tortával.

Ha tapasztaltam volna ilyesmit, biztos hiányozna, hiszen én csak a zacskós csokis sütit majszoltam el magamban. Amit nem éltünk át, az nem hiányzik. Mivel neki biztos valahogy hasonlóan teltek ezek az ünnepek, valószínűleg nevetségesnek fogja találni mindazt, ami nekem ilyenkor örömet okoz.

- Ma van a szülinapod, igaz? - És tényleg olvas a fejemben. Szereznem kell valahonnan egy ördögűzőt.

Bár hangjában semmiféle szarkazmust nem hallottam, az asztal üveglapjának mély tanulmányázásából emeltem fel a fejem, felkészülve arcára kiülő gúnyra. Ehelyett csak fájdalmat láttam az arcán, egy kis sajnálattal keveredve. Nem szerettem, ha sajnáltak. Gyengének éreztem magam tőle.

Bizonytalanul biccentettem, mivel felesleges lenne tagadni.

- Ma van a szülinapom. És? - kérdeztem, mivel halvány fogalmam sem volt, miért érdekli mindez.

Ekkor arca felragyogott, és éreztem, hogy valami olyan jutott eszébe, aminek a felszínen, nagyon, de nagyon nem fogok örülni.

- Akkor mi lenne, ha ezentúl minden nap eljönnél velem, hogy bepótoljuk az elmaradott éveket? - kérdezte kedvesen, de nekem semmi kedvem nem volt átvándorolni egy másik városba, a puccos utcákon keresztül, de főleg nem akartam ennél is jobban tartozni neki, egy idegennek.

- Sajnos, vissza kell utasítsam az ajánlatod - néztem mélyen a szemébe, miközben formáltam a szavakat. - Nem szeretek tartozni másoknak. Ettől a környéktől pedig egyenesen hányok - mondtam az arcába, várva valamilyen ledöbbent vagy mérges mimikát, de csak egy lágy mosoly terült szét ajkain. Illetve átkúszott a szemeire is, ami azt illeti... tud valaki a szemeivel mosolyogni?

Úgy látszott kezdek feloldódni a közelében, és ennek hirtelen nem tudtam örüljek-e.  Igencsak össze voltam zavarodva, és annyi érzés kavargott bennem, hogy azt se tudtam merre vagyok arccal.

- Szóval utálod ezt a városnegyedet? - Úgy bizony, beletrafáltál. - Akkor mit szeretsz?

- Mi? - Ennyit sikerült kinyögnöd, gratulálok Jungkook, most biztos nagyon okosnak néz.

- Arra vagyok kíváncsi, hogy miket szeretsz? - Micsoda? Miért kérdezget ilyeneket? Cukrosbácsit akar játszani, vagy mi az isten?  Oké, teljesen elvesztem. Ez egyre furább és furább lesz... El kell tűnnöm innen.

Erre a gondolatra felpattantam a helyemről, vissza sem nézve siettem az ajtó irányába, ám ő nem húzott vissza, valószínűleg örült, hogy végre leléptem.

 A gondolattól megmagyarázhatatlan fájdalom hasított belém, csak reménykedtem, hogy hamar elmúlik ez a görcs a hasamban.

 Viszont amint meghallottam magam mögött loholó lépteit, egyszerre könnyebbültem meg és éreztem azt, hogy egy sziklát hajítottak a szívemre.

Úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy jön utánam. A sikátorok felé vettem az irányt, egyre jobban várva, hogy hazaérhessek, és a szobámban elfeledhessem ezt  a rettentően furcsa napot.

Mikor végre a megszokott környezetembe értem, hátralestem és nagy meglepetésemre még mindig itt loholt a nyomomban. Megálltam, és készültem kifújni magam, mert úgy látszik nagyon meg kell sértenem, hogy végre leakadjon rólam. Egy éles fordulatot véve találtam magam szembe gyorsan közeledő alakjával.

- Figyelj - kezdtem el, de már ilyenkor éreztem a vesztem. - Nem tudom, mit akarsz velem csinálni, - és ekkor egyenesen rámutattam, és végigmértem, -de örülnék, ha nem zaklatnál. Nincs semmi szükségem egy olyan selyemkölyökre, mint te vagy, sőt! Nincs szükségem senkire! Szóval csak hagyj békén végre, és éld az életed, mintha mi sem történt volna - fejeztem be a mondatot, miközben végig tartottam a szemkontaktust vele. Mintha újra fájdalmat láttam volna ábrázatán egy pillanatra, mielőtt ezt felváltotta ezer wattos mosolya. Már megint.

- A barátod akarok lenni. - Barátom? Eh? Ezt komolyan mondta? Ezt nem gondolhatja komolyan! Erősen kezdem gyanítani, hogy valami baja van agyilag... majd utána kell nézem az ilyesfajta betegségeknek, hátha megtalálom azt, amiben szegény szenved.

Hisztérikus nevetésben törtem ki az abszurd ötletén, majd könnyeimet törölgetve néztem megdöbbent , valamiféle ámulatot tükröző arcára.

- Szóval tudsz ilyen is lenni - mosolyodott el újra.

- Miért? Miért jöttél utánam, és miért akarsz hirtelen a barátom lenni? Mármint értem, hogy a telefonod kellett, de…

- Nem a telefonom miatt - vágta rá hirtelen.

- Akkor?

- Nem is tudom. - Itt megállt, majd incselkedve csettintett egyet a nyelvével. - Érdekes vagy.

Azt mondta érdekes... én? Érdeklődik irántam? esküszöm ilyen beteg gyereket nem hordott a hátán a föld.

Mi az érdekes egy nyomornegyedi szegény srácban, aki elcsórja a telefonod? Bár így visszagondolva nem lehetett egy mindennapi élmény, de akkor is...

Rájöttem, hogy nem érdemel több erőfeszítést, így ráhagytam a dolgot.

- Jó... akárhogy is, nekem most haza kell mennem. Szia - köszöntem el, majd rohanni kezdtem, remélve, hogy most nem állít meg. De amikor hátrafordultam, csak integetett, majd valami olyasmit ordított, hogy holnap találkozunk. Hülye. Ne ígérj olyat, amit nem tudsz betartani.

Miután hazacaplattam, remélve, hogy anyám nincs itthon, rohantam be a szobámba, hogy kifújjam magam, és kiheverjem ezt a ritka szar napot. Mégis mindezek ellenére mosolyogva aludtam el akkor, életemben először.

Azután a nap után Hoseok minden délután, vagy délelőtt, ahogy kedve tartotta, megjelent a városnegyedünkben, szüntelenül engem keresve, aminek meg is lett az eredménye. Mindig követett, akármennyire is próbáltam lerázni, vagy kiábrándítani magamból, ő nem tágított. Így olvasztotta le szép lassan a szívemet borító tüskékbe fagyott jeget és foglalt helyet benne, mint a legjobb barátom.

Minden szülinapom alkalmából elvitt a cukrászdába, hogy a kedvenc sütimmel tömjön, hiszen csak ilyenkor engedtem magam elvonszolni, miszerint ez úgyis az én napom.

Az évek alatt rengeteget mesélt a családjáról, és a testvéreiről. Rájöttem, hogy őt legalább annyira elhanyagolják,  mint engem, annyi különbséggel, hogy ők tele vannak pénzzel.  Amikor láttam a szomorúságot és a fájdalmat megcsillanni a szemeiben, addig akartam ölelgetni, amíg bele nem unok. Örökké.

 Elárulta, hogy arról álmodik, hogy a jövőben  zenével foglalkozhasson, amihez véleményem szerint minden tehetsége megvan, mert imádom hallgatni a hangját, olyan... különleges.

Ezidő alatt rengeteg érzés alakult ki felé, bizalom, hála, szeretet. És egy olyan érzés is, amit képtelen voltam vagy talán nem akartam megfogalmazni magamban. Mert ez talán válasz lett volna, miért pirulok el, amikor aranyosnak nevez, vagy miért akarja kitörni a bordáimat a szívem, amikor vele vagyok.

Én csak élvezni akartam az együtt töltött időt, hiszen azok az órák voltak számomra a legértékesebbek, amikor vele lehettem. Ő volt aki megnevettetett, felvidított, megvigasztalt, reményt adott.

Jung Hoseok.

Aznap is mosolyogva keltem, hisz akkor töltöttem a tizenhatodik életévemet. Pontosan három éve, hogy megismertem a reményemet. Már ez önmagában nagyobb jelentőséggel bírt számomra, mint  a szülinapom, ám ezt soha nem vallanám be neki.

A reggeli teendőimet elintézve baktattam ki, át a bejáraton, hogy szinte rohanva tegyem meg a nevetségesen kis távot a helyhez, ahol találkozni szoktunk.

Amint meglátott, felvette szokásos vigyorát, és megindult felém.

Lepacsizva indultunk meg a törzshelyünkre, hogy megegyük a szokásos, málnás sajttortánkat. Kérhettem volna bármi mást, viszont én csak azt az egy süteményt akartam.

Pont olyan volt mint ő, nem helyettesíthette senki és semmi.

Majszoltuk a kedvenc édességemet, közben semmiségekről csacsogva, mikor szemem sarkából láttam, hogy arcizmai megrándulnak, és a légkör is fokozatosan vált egyre komolyabbá.

- Jungkook - szólt mire ráemeltem elfordított tekintetem, jelezve, hogy figyelek. - szeretnél valamit elmondani neked. - Ekkor mély levegőt vett, majd  hangosan kifújva azt készítette fel magát, nekem pedig egyre gyanúsabb lett ez az egész. - Elköltözöm.

Hogy? Mégis hova? Miért? Miért hagy itt? Ennyire... ennyire könnyű lenne neki lelépni nélkülem? Vajon a barátnőjéhez költözik? Nem mondta, hogy van valakije, de ha mégis...

A gyomrom borsónyira zsugorodott, mintha helyet cserélt volna szemeimmel, amik cintányér méretűre kerekedtek. Szóval elmegy...

-      Jungkook, jól vagy? - kérdezte kissé kétségbeesve mire: észbe kaptam

Nem húzhatom vissza. Örülnöm kéne, hogy végre a saját lábára áll, és azt kezd az életével, amit csak szeretne… szabadon.

Akármennyire is akartam, számára boldog életet, a gondolatra, hogy talán soha többé nem láthatom, szívemben megannyi kés kezdett őrült forgásba.

- Igen, minden rendben – erőltettem egy gyér mosolyt, ami valószínűleg inkább fulladt grimaszba. -  Gartulálok. örülök hogy... - és itt tört el az a bizonyos mécses. Itt szökött ki az első könnycsepp, ami után megállíthatatlan ár következett.

- Jungkook, nyugi, legalább hallgass végig – kapkodta a fejét Hoseok, miközben próbálta valahogy elapasztani hirtelen végtelennek tűnő könnyáradatomat.

Kellett pár perc, míg lenyugodtam, végül is otthon van elég idő sírni.

Szipogva próbáltam végül minden figyelmem ráfordítani, hátha még mondjuk benyögni, hogy megházasodik, kell ide egy kegyelemdöfés is...

- Szóval azt akarom kérdezni - szavait szinte elengedtem a fülem mellett, azon gondolkozva hány féle képpen nyírom ki magam majd hiányában - ,hogy velem jönnél-e Szöulba?

...Eh?

Hirtelen rákapva könnyes szemeim, bámultam rá úgy, mintha azt mondta volna, hogy elrabolták az UFO-k..

Pont, mint az első alkalommal.

Értetlenségemnek hangot is adtam egy különösen értelmes “MI?”- vel. Igen, hozod a szokásos formádat Jungkook.

- Mint mondtam, - itt lágyan megfogta a kezem - velem jönnél Szöülba? – Kérdezte újra, kiskutyaszemeket meresztve, amikben ott égett az idegesség apró szikrája. Talán félt a visszautasítástól? De hát miért...

-Te most azt mondod... hogy menjek veled? – Bólintott. A görcs a gyomromból pedig pillangókká alakult, amik nem akartak nyugton maradni… rohadt rovarok. - Én nagyon szeretnék menni, - egy megkönnyebbült sóhajt engedett szabadjára, és eldőlve a széken fordult az ég felé, mintha valami imát mormolt volna a plafonnak. – de… - itt rám kapta ijedt tekintetét, félve az ezt követő szavaktól - Hol élnénk? - Nem mindegy, hogy hogyan akar nekivágni egy ilyen útnak.

- Van ott lakása apának, amit a nevemre íratott - mondta magabiztosan, nekem azonban ez nem adott elég bizonyítékot.

- Biztos, hogy velem akarsz lakni? Tudod, biztos nagyon népszerű vagy a lányok körében, nem akarom, hogy miattam egyedül öregedj meg, és a terhedre sem szeretnék lenni... Nem igazán van semmilyen végzettségem, a szüleidnek kéne eltartani tudod, hogy ezt utálom és... - folytattam volna a magyarázkodást, azzal milliónyi ellenérvvel, és kétellyel,  ami ott lebzselt a gondolataim között.

 Ő viszont egyetlen mozdulattal kiűzött mindent a fejemből. Amikor a ruhámnál fogva, gyengéden, de határozottan húzott közel magához, áthajolva az aprócska üvegasztal fölött, az összes létező levegő bennem rekedt, és az elmém hirtelen egy üres barlanggá vált.

Megéreztem égető leheletét, mire forróság öntötte el a fejemet, ezzel egyidőben valószínűleg egy eper színét felvéve próbáltam palástolni, hogy mennyire zavarban vagyok. Többnyire sikertelenül.

-      Miért? - Ez volt az egyetlen értelmes szó, ami eszembe jutott abban a helyzetben, mégis roppantul érdekelt a válasz, amit meg is kaptam, puha párnái kíséretében.

Kíméletesen ízlelgetett, félve hogy eltolom magamtól, azonban mikor látta, hogy nekem - egyrészt a sokktól, másrészt a leírhatatlan érzéstől, amit a csók okozott - eszem ágában sincs megmozdulni,  egy kicsit bátrabb és szenvedélyesebb lett. vanília ízű ajkai teljesen elkábítottak, amiknek az érintése a vattánál is puhább és bársonyosabb volt. Legalábbis, én így éreztem.

Amikor el akart húzódni, egy erős mozdulattal rántottam vissza, még többért könyörögve, ő pedig belemosolyogva ajkaink játékába teljesítette a ki nem mondott kérésemet. Nem érdekel akkor, hogy ki láthat meg véletlenül abban az eldugott sarokban, sem a környezetem, vagy annak véleménye, csakis az előttem ülő személyre koncentráltam.

Akibe szerelmes voltam.

Ahogy gyengéden elméllyítette az először puszinak indult kezdeményezést, éreztem, hogy az összes létező, és nemlétező szőrszálam égnek áll, és akaratlanul is megremegtem, amikor puha nyelve az enyémhez ért. Olyan volt, mintha a gyomrom, és a szívem ki akartak volna vándorolni a testemből mondván, ez nekik túl sok inger.

Gyengéden megharapta ízlelőszervemet, mire éreztem, hogy ez kezd elég rossz irányba elmenni. Szó szerint.

Így eltolva magamtól figyeltem kipirult arcát, valószínűleg hasonlóan vöröslő ábrázattal.

Kellett egy kis idő, mire mindketten megnyugodtunk, s ezután megtörte a kellemes mégis valahogy idegtépő csendet.

- Szóval, akkor velem jössz?  - Reménykedve figyelt engem, én pedig nem tudtam, mit kéne erre válaszolnom.

Nem hagyhatok itt mindent... de ha jobban belegondolok, az egyetlen dolog, ami idekötött, az Hoseok volt.

Amint ez értelmet nyert magamban, mérhetetlen boldogság, és izgatottság lett úrrá rajtam. Tudtam, hogy nekem ott a helyem, ahol ő van.

- Igen. -Válaszomra arca felragyogott, és az asztalt szinte feldöntve jött oda hozzám, hogy meleg karjai börtönébe zárhasson. Egy olyan börtönbe, ahonnan soha többé nem akarok szabadulni.