Idegesen szorongattam izzadó kezeim között a kottapapírt, várva, hogy az előttem lévő személy befejezze a játékot.
Mi a francért kellett nekem elvállalnom ezt a fellépést? Most otthon szürcsölgethetném a mézeskalácsos teámat egy pokróc és egy könyv társaságában.
10 évesen kezdtem el zongorázni, szóval bő hét éve tanulom. Az iskolánk szervezett egy karácsonyi koncertet amire engem is meghívtak mint előadót. Amikor elfogadtam a felkérést egy plusz ötös reményében nem gondoltam, hogy ilyen sok ember lesz.
Kikukkantva kezdtem el számolgatni az embereket, de már az elején összegabalyodtam.
- Most komolyan mennyien vannak ezek, kétszázan?! Vagy talán háromszázan? motyogtam magamban.
- A következő előadó Yoo Kihyun- amint meghallottam a nevem, tudtam hogy itt az idő.
Úgy éreztem mindjárt elájulok, valahogy soha nem voltam jó a közönség előtti szereplésben. Nyugodtságot erőltetve magamra sétáltam fel a színpadra, majd meghajoltam. Amint tekintetem a közönségre vezettem, furcsa érzés fogott el.. Nem is véletlenül, hisz a sorokban, annak pont a közepén nem is akárki ült. Amint tekintetünk találkozott,mintha áram ütött volna, állt meg az idő számomra. Kicsit idősebb lett és jóképűbb is, márha ez lehetséges. Ott ült, b arna íriszeivel csak engem figyelve, mire a lélegzetem is elállt, és tényleg úgy éreztem, hogy ott fogom kidobni a taccsot. Hogy a francba került ide?!
"Szemeztünk" egy ideig, viszont amikor már kezdett kínos lenni a csend odasétáltam a zongorához, és belekezdtem az első darabba. Az agyam pörgött, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy szinte éget a tekintetével. Párszor el is rontottam, mire sikerült átadnom magam a zenének. Miután végeztem a részemmel, meghajolva sétáltam le a színpadról, torkomban dobogó szívvel. Még mindig nem hiszem el hogy itt volt.
Emlékszem még, amikor sokkal oldottabb volt a kapcsolatunk. Mindig együtt játszottunk, biciklizünk, nevetgéltünk és futkároztunk. Sok évet töltöttünk együtt. Ez volt talán amikor harmadikos voltam.
Egy évfolyammal felettem járt. Sokszor átjött, hogy segítsen tanulni, vagy csak ne unatkozzak ha anyáék nem voltak otthon. Számomra ő volt az akire felnéztem, és aki megvédett ha a nagyok bántani akartak..A legjobb és legféltettebb barátom volt.
Ahogy telt az idő elkezdtem furcsa érzéseket tápláni iránta. Meg akartam csókolni, érinteni.. de ő is fiú volt mint én, ez pedig nem volt normális. Megijedtem saját magamtól, az érzéseimtől, és kerülni kezdtem. Amikor köszönt vagy integetett csak elfordítottam a fejem, ha pedig beszélni próbált hozzám egyszerűen elfutottam. Nem bírtam ránézni, vagy beszélni hozzá, féltem a saját érzéseimtől, és attól hogy eltaszít magától, ha kiderül. Ezért én taszítottam el magamtól.
Az évek teltek, és már nem is beszéltünk, azonban én soha nem felejtettem el egy másodpercre sem. Valójában nem telt el úgy nap hogy nem gondoltam volna rá és arra, hogy mi lett volna, ha mindent másként csinálok.
Ha nem szeretek bele és nem taszítom el magamtól, még mindig.. még mindig barátok lehetnénk úgy, mint régen-
Bár ezen már felesleges rágódni, elvégre ami megtörtént már elmúlt, nem tudom megváltoztatni, hiába bánom.
Lépteim a nagy üvegajtó felé vezettek, hogy a friss levegő kitisztíthassa a fejem. Egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Vajon még mindig úgy érzek iránta? Akárhogy is, lehet hogy neki ez semmit nem jelentett, de nekem...
Bocsnánatot akarok kérni tőle. Hogy végre lezárhassam ezt, egyszer és mindenkorra.
Amint a tömeg kiáramlott az ajtón megláttam magas alakját, amint épp szállna be egy taxiba, azonban mintha testem nem én uraltam volna kiáltottam utánna.
- ChangKyun!-
Hangom hallatára megfordult , majd egy pillantara száját eltátva meredt rám, de nem kellett sok hogy újra rendezze arcvonásait és közömbös arckifejezéssel rejtse el érzéseit.
- Nocsak azt hittem elment a hangod, mégis tudsz beszélni?- kérdezte gyúnyolódva, éles hangnemmel.
Igen én csak.. beszélni szerettem volna veled..- képtelen voltam szemébe nézni, részben a bűntudattól, részben számomra ismeretlen okokból.
- Ohh milyen hirtelen - bár nem látom, de biztos vagyok benne hogy ugyanaz a fájdalmas mosoly vírít az arcán, mint régen- és ugyan mi mondanivalód van ennyi idő után?-
-Figyelj én.. sajnálom, én csak- folytattam volna magyarázkodásom, azonban félbeszakított-
- Ugyan mit?!- kérdezte ingerülten - És nézz már rám, az istenért!- ekkor tétovázva lassan vezettem rá a tekintetem- Semmi közünk nincs egymáshoz! Te voltál, aki minden magyarázat nélkül megszakította velem a kapcsolatot! Lett egyre hangosabb, miközben a szemében a harag és a csalódottság kettős egyvelege szikrázott. - Ha ennyire le se szartál engem több éven keresztül, akkor mégis mi változott?!- mikor felemelte a hangját összerezzentem, de tudtam, hogy igaza van.
- Én nem akartalak.. kerülni- rám kapta villámló tekintetét, majd mintha próbálná nyugtatni magát fújta ki lassan a levegőt .- Kérlek adj egy esélyt hogy elmagyarázzam!- kérleltem, bár fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Gyanakvóan nézett rám, majd a "már úgy is mindegy" alapon bólintott.
- Két percet kapsz- Szavai hallatára megállt bennem az ütő. Ezek szerint el kéne mondanom mindent?
Erre képtelen vagyok- gondoltam magamban, és már futottam volna el messzire, hogy otthon a sarokban kisírhassam magam, amikor eszembe jutott, hogy régebben is ezt tettem.
Mindig csak elfutottam, soha nem bíztam magamban, vagy vállaltam fel az érzéseimet. Még át sem gondoltam azt amit éppen tenni készültem, egyszerűen megragadtam a gallérjánál fogva és egy ügyetlen puszit nyomtam ajkaira.
Szemeimet csík alakúra préseltem, majd lassan nyitottam ki egyiket, majd a másikat, mire ledöbbent, valójában lefagyott arca tárult elém. Amint visszatért a kábulatából rám nézett, és tekintetében láttam, hogy annyira se érti a dolgokat, mint eddig. Teljes a káosz, szép munka Kihyun!
Hosszú másodpercekig bámultunk egymásra, mire ő megköszörülve a torkát fordította el fejét.
Most komolyan elpirult?
- Úgy érzem sok mesélnivalód van- eléggé meglepődtem amikor megszólalt már viszonylag nyugodt hangnemén -szerintem nem itt kéne mindezt megbeszélnünk.
Ezzel egy cetlit nyomott a kezembe amin egy cím és egy időpont állt.
- Holnap. Ne késs!- vettett rám egy utolsó pillantást, majd beszállt a taxiba.
Lefagyva álltam az elhajtó kocsi melllett, és próbáltam feldolgozni az előbb történteket.
- Mekkora egy idióta vagyok! - kiáltottam el magam, de valójában a felhők felett lebegtem legalább 3 méterrel. Kaptam egy második esélyt!
